Édesanyám hosszú betegség után, vastagbéldaganattal és májáttéttel került a kórházba. Egy napon hiába próbáltam elérni telefonon, nem válaszolt, ezért bementem hozzá. Amikor beléptem a kórházi szobába, rám nézett, de már mintha nem is ebben a világban lett volna. A tekintete a kórterem bal felső sarkába irányult és elidőzött ott többször is. Amikor megkérdeztem, mit nézel Anya, azt mondta:
– Nem tudom, de olyan fényes ott valami.. mondta ezt gyenge elcsukló hangon, erőtlenül.
Tudtam, hogy sok morfiumot kap, és a mája már nem működött rendesen, így lehetett rá racionális magyarázat is miért lát olyat ami nincs ott. Viszont a lelkem mélyén éreztem, hogy valami több történik – mintha megnyílt volna előtte valami, valami más, ami kétségek elé állította. Én azt gondolom, hogy nem tudta, hogy döntsön… itt maradjon velem és még fájjon a jelenlét inkább vagy elmenjen, hogy neki ne fájjon de akkor mi fog történni velem?! Anyaként ez biztos nagyon nehéz döntés lehetett!
Leültem mellé, és annyit mondtam neki:
– Ha úgy érzed, ott, abban a fényben jobb neked, én megleszek, jól leszek. Menj nyugodtan, ha úgy érzed, hogy elérkezett az ideje.
Magam sem tudom felnőtt férfiként a mai napon sem, hogy volt ennyi lélekjelenlét bennem, hogy akkor, ott ki tudjak mondani egy ilyen dolgot szinte gyerekfejjel 26 évesen. Talán már én sem tudtam eldönteni mi lenne a jobb, az ha maradna vagy az ha elmenne és nem kéne tovább szenvednie.
Rám nézett, és mintha a szemével megköszönte volna amit mondtam neki. Halkan csak annyit mondott:
– Istenem, kisfiam… én ezt nem így terveztem.
Akkor még nem tudtam de már sejtettem, hogy ezek voltak az utolsó szavai amiket nekem mondott. Magára hagytam mert már nem tudtunk tovább beszélgetni annyira gyenge volt. Pár órával később hívtam a kórházat mert megint nem értem el őt, és az orvos közölte, hogy édesanyám elhunyt. Leültem, és csak néztem magam elé – nem tudtam felfogni, mi történt.
Másnap bementem a kórházba, hogy elintézzek mindent amit kell. Amikor visszaadták a megmaradt holmijait, egy reklámtáskát kaptam – benne a tárgyakkal, amik addig körülvették őt.
És amiről nem sűrűn beszélek és elnyomtam eltemettem magamba a gondolatot Édesanyám mellé de már elő kell, hogy jöjjön belőlem…. Elvittem oda egy kincset, egy pótolhatatlan értéket, és egy “reklámszatyorral” jöttem ki a kórházból megsemmisülve, egyedül. Ezt az érzést soha nem felejtem el míg élek az biztos. A hideg magány vagy a halál hideg de félreérthetetlen jelenléte volt ott velem és éreztem a veszteséget a hiányt ami szó szerint csontig hatolt…
Amit el szeretnék mondani ezzel, hogy kiírom magamból és hagyom, hogy akik olvassák ezt lássanak engem “meztelenül” …. az semmi több mint a következő gondolat : a halottainkra már csak emlékezni tudunk – de az emlékezés értelme az, hogy felismerjük azt, hogy még vannak élők körülöttünk.
Ha még élnek a szüleid, nagyszüleid, testvéreid – öleld meg őket, mondd el nekik, hogy szereted őket…
Mert nincs nagyobb veszteség, mint az, amikor már csak a “semmit” kapod vissza abból aki egykor az egész világodat jelentette.
A Ti tiszteletetekre írtam ezt ki magamból Anya, Apa és az összes hallottaim! Szeretlek titeket és hálás szívvel köszönök mindent amit kaptam!
1 megjegyzés
Ovezi
Óh, Bálint! Hálás köszönet az írásodért! Gyönyörű elengedés, áldással. Igen, a halálnak hideg a jelenléte. Én nem tudtam meglátogatni édesapámat és elbúcsúzni tőle, mert nem volt covid oltásom és ő covidos volt, intenzíven feküdt, lélegeztető gépre kötve. Aranyvasárnap a szobámban kézimunkáztam. Elkezdtem nagyon fázni. Ahogy írod, csontig hatolóan (te a veszteségre, én a hőre). Nem úgy, mint amikor hidegebb van egy szellőztetés után. Másfél órát át tartott. Aztán elmúlt, visszatért a szokásos hőmérséklet. És egy különleges, tiszta szeretetállapot lépett a helyébe. Olyan béke, amit sohasem éreztem korábban. Finom, lágy, boldogságérzet. Végre megpihent a sok szenvedés után. Mosolyogtam és felnéztem a faliórára. Az az időpont lett beírva a jegyzőkönyvébe. A temetésén borús, enyhébb, januári nap volt. Elállt az eső, amikor a szertartás elkezdődött. Az urnája mellől mosolyomat küldtem az Égre hozzá és néhány pillanatra kisütött a nap. Csodálatos élmény volt. Bevallom, végig nyugodt voltam, hazaérkezett érzéssel. Később kedvenc médiumom csatornázta, hogy nagyon sajnálta, hogy nem tudott elköszönni, nem így tervezte a távozását, de nem tudott mit tenni, még maradni szeretett volna (nem reagált a szervezete az oxigénre). Megijedt, amikor átlépett, mert nem tudta mi fog történni (22-es, 44-es mesterszámos volt, 3 db 4-sel). Segítettek neki és azonnal elmúlt a félelme. Másik lehetőség ajtó nyílt ki előtte. És pontosan ezt tanácsolta nekem is: ha elakadok, kérjek és fogadjak el segítséget földi és égi szinten, valamint nyissak ki új ajtót. Azt üzente, hogy az átlépés után béke, vidámság, jólét és teljes egység van. Megtalálta az otthonát. Már egyszer hátat fordított a fénynek, hogy sok dolga van még. Azt az élményét is nagyon kedvesnek, szeretetteljesnek említette. Más felmenőim többször jelezték nekem Janót és egyik előző életbeli édesapám vezetett el hozzá. Nagyon meghatott, amit írtál magadról, az őseidről, feléjük iránti szeretetedről és háládról, valamint az iránymutatásról, a kapcsolat ápolásról másoknak. Köszönjük szépen, hogy felmutattál egy lámpást! Áldás rád!