Találkozás a révésszel.
Még mindig egy szürreális, világ jelenik meg szemem előtt, ha visszagondolok arra a néhány napra. Szinte érzem magamon a nyirkos hideget és a szemem csak a szürke ötven árnyalatában fogadja be az emlékképeket. Ahogy erősödik az emlék, úgy jön vissza minden a múltból. Néha elgondolkozom, hogy hol van az a határ, amit bár megtapasztaltam, mégis nehezen tudom elfogadni.
De kezdjük az elején.
Volt egy barátom. Több éves ismeretségünk, az élet több területén is összekötött bennünket. Ahogy múltak az évek, ő belesodródott egy kapcsolatba, melyből lassan mélyebb és mélyebb kapcsolat lett és végül megnősült. Párja egy kedves, mosolygós lány volt, akinek a szemében mindig volt valami bú. Mint aki érzi, hogy mi vár rá.
Már a megismerkedésüktől jóba lettünk mindkettőjükkel. Ahogy múlt az idő, egyre gyakrabban kerestek meg problémájukkal, gondjaikkal. Úgy éreztem, mint ha kicsit pótszülőként is részt vettem volna életükbe. Láthattam, amikor sírtak és láthattam azt is, amikor a kacagás volt az életük része. Sok tanulság volt azokban is, amiket ekkoriban tapasztaltam, de az egy másik történet.
Most közös életciklusunk egy igen nehéz és szomorú részét szeretném elmesélni ebből az időszakból. Az még fontos részlet, hogy ez a barátom, sokszor hívta fel a figyelmet magára azzal, hogy igen hipochonder viselkedést tanúsított. Ezek az esetek mögött gyakran, vélt, vagy valós betegségek húzódtak meg. Minden esetre, az ilyen megnyilvánulások mögött is, mind sok hasonló esetben, egy menekülés húzódik meg. Sokszor egy megoldhatatlannak tűnő helyzetről, a hipochonder saját magára kívánja terelni a figyelmet, várva, hogy a helyzet azalatt majd megoldódik valami módon.
Amikor az utolsó nap, a delelőjén túlbukik.
Történt aznap, hogy az a barátom, fájlalni kezdte a mellkasát. Panaszkodott, pihegett, szuszogott, és hasonló módon viselkedett, ahogy ez gyakran előfordult nála. Környezete, már-már, rezignáltan figyelte a helyzetet, várva, hogy mi lesz ebből és mikor hagyja abba. Múlt a délután és lassan közeledett az este. Akkor még nem tudtuk, hogy az a lenyugvó nap lesz az, amit a fizikai világban utoljára láthat. Lassan besötétedett. Én közel kétszáz kilométerre laktam tőlük, de ez a lenyugvó nap fényénél csak másodpercekben lehetett talán mérni. Fejünket úgy hajtottuk álomra, hogy holnap úgy kelünk, mint ahogy mindig is szoktunk……
A szürke zóna kezdete.
Telefonomat mindig kiteszem a szobából, ahol alszom. Tudatosan igyekszem mindent elektromos berendezést távol tartani onnan, ahol álomra hajtom a fejem. A mobilt általában éjszakára lehalkítom, ne riasszon fel álmomból ilyesmi. Ezen az éjszakén nem így történt. Még az éjfél sem jött el, mikor csengett a telefonom. Az első gondolat az volt, hogy majd abbahagyja. Aztán gondoltam egyet. Kimegyek felvenni.
Amikor felvettem a telefont, még nem tudtam, hogy egy olyan utazásra indulok, ami egész életemre nagy befolyással lesz.
A vonalban megszólalt a lány remegő hangja: „Korházban vagyunk. Sürgősségi műtétre várunk, nagy a baj. Kérlek segíts!” Próbáltam megnyugtatni, hogy mindent megteszek, amit csak tudok. Aztán abban maradtunk, hogy ha bármi változás van, hív, majd letettük a telefont.
A lány tudta, hogy mivel foglalkozom. Kérte, hogy tudati szinten legyek ott a barátommal és tartsam benne a lelket a műtét alatt. Azt gondoltam, ami tőlem telik, megteszem. Volt már rá példa, hogy távolságtól függetlenül, interaktív kapcsolatban voltam valakivel és ily módon próbáltam segíteni, nehéz helyzetekben. Ez nem állt tőlem távol, így hát igyekeztem felvenni a kapcsolatot vele.
Már a kezdetektől voltak nehézségek, mint ha nem akarta volna, hogy kapcsolódjunk. Hol elzavart az éteren keresztül, hol pedig félelmek és fájdalmak közepedte kapaszkodott belém és szívta magához az energiát. Szinte éreztem a műtő hidegségét, a fényeit és a ridegségét. Idegességet, kapkodást, majd megint kínt és fájdalmat. Hol fáradtságot és elengedést, hol pedig akarást és küzdést. Ezek változtak időnként és hosszú órák teltek el lassan, de mégis időtlenül. Aztán kimerülve, szép lassan, lépésről, lépésre belemerültem egy lassú, mély álomba. De ez nem az az álom volt, amibe az ember éjszakánként beleszenderül, hogy a másnapját kipihenten kezdje. Ez most valami nagyon más volt.
Út a tranzit felé
Hajnali fél négykor a telefonom csörgése ébresztett. Elfogott az az érzés, hogy ezt most nem akarom felvenni. De tudtam, ha felveszem, ha nem, nem fog változni a helyzet, de a vonal végén számítanak rám. Felvettem. A vonal végén sírás, majd lassú elcsukló hangon: „Elment. Meghalt, nem bírta a műtétet!” Még néhány mondat elhangzott, de azoknak már nem volt jelentősége.
Szomorú voltam. Hibáztattam magam, hogy többet kellett volna tennem! Talán nem szabadott volna elaludnom! Ébren kellett volna maradnom!
Aztán lassan kitisztult a tudatom. Nem én aludtam el, hanem ő. Ő adta fel, nem én, én csak segítő voltam, ő döntött a menetel mellett. Akkor még úgy gondoltam, hogy lejárt a feladatom. Felöltözködtem és megvártam a pirkadatot. Kezembe vettem a dobom és felmentem a telkünkre, ahol tüzet szoktunk gyújtani és dobolunk. Raktam egy kis máglyát, majd könnyek mellett meggyújtottam, elmondtam egy égi fohászt érte és kértem, hogy kísérjék és fogadják őt ezen az úton az Égiek. Majd halk dobszó mellet énekelve vettem búcsút tőle. Nem tudtam, hogy ebben nem én döntök, hanem majd fent eldöntik, hogy hogyan tovább.
Párom megértő tisztelettel hagyott a gyászomba. Hol rám nyitotta az ajtót és próbált visszahozni az ő jelenébe, hol hagyta, hogy legyek az enyémbe.
Aztán valami furcsa érzés kezdett a hatalmába keríteni. Egyre jobban azt éreztem, hogy a tegnapi nap, miután kihunyt, nem jött fel újabb nap. Mint ha abban a szürke, kissé ködbe vesző homályba ragadtam volna. Egy kettős világba csöppentem. Az egyik, ahol felkelt a nap, a másik, ahol csak a napnyugta utáni állapot létezik és az idő a végtelenségbe veszett.
Hallottam a körülöttem lévők hangját, kommunikáltam velük és éltem a szokásos mindennapi életemet. Mellette, mintha párhuzamosan ott maradtam volna a műtőben. Igyekeztem megérteni a helyzetet. Aztán lassan feleszméltem! Míg a nap a számomra felkelt, addig egy részem ott maradt a barátommal a műtőben.
Lassan észrevettem élettelen testét a műtőasztalon. Láttam, ahogy ott fekszik egy zöld lepedővel letakarva. Hideg és sivár minden. Aztán lassan kirajzolódott még egy belőle. Ő valahogy olyan fura volt. Nem voltak élesek a körvonalai, sőt, mintha kissé áttetsző lett volna a teste. Elégedetlen volt. Azt hajtogatta, hogy vissza akarja csinálni az egészet. Meggondolta magát! Folytatni akarja! Ilyen és ehhez hasonló dolgokat hajtogatott, hol halkabban, hol kiabálva. Miközben próbáltam vele hangot találni, én is képkedve próbáltam értelmezni a helyzetet. Ha ő nincs, akkor én hogy látom. Ha látom, akkor ő hogy hogy nincs. Miért hallom, ha ő már nem él? Ő hogy lát engem, ha én élek, ő meg nem? Zúgott a fejem a kérdésektől, az ő hangjától, meg mindentől, ami ebben a helyzetben értelmezésre szorult. Aztán letisztult a kép. Amikor én segítséget ígértem azt komolyan gondoltam. És bár én úgy hittem, hogy ő elment a fizikai életből, azzal a feladat bevégeztetett, de nem! A feladatom folytatódott.
Miközben minden igyekezetemmel megpróbáltam megnyugtatni és megértetni vele, hogy innen már visszafelé nem vezet út, lassan elkezdett átalakulni a környezetünk. A műtő falai lassan homályba vesztek. Ködös táj vett körül bennünket. A műtő padlózata egy öregedő, deszkákból összeácsolt horgászstégre kezdett hasonlítani. A heveny mólót nádas vette körül. A nádas elején egy bevágás volt, melyben szemünk elé tárult egy hullámzó, fodrozódó tér, amiről akkor még azt gondoltam, hogy víz.
A tranzitban
A szürreális, csak a szürke árnyalataiban megnyilvánuló térben feltűnő volt, hogy nincs hang. Se a nádasnak, sem a víz fodrozódásának. Ennek éles kontrasztja volt, ahogy a barátom egyre hisztisebbé váló, őrjöngő hangja belehasított a csendbe.
Küzdöttem magammal, vele és mindennel, ami körülvett. Nem tudtam, hogy mi történik, csak abban voltam biztos, hogy ez is a valóság egy formája. Bár idegen volt a helyzet, de nem volt bennem félelem. Minden olyan megnyugtatónak és természetesnek tűnt. Lassan, de egyre biztosabban éreztem, hogy dolgom van és nem tehetem meg, hogy nem végzem el. Ahogy rajtam a nyugalom, rajta a pánik lett úrrá!
Szembefordult velem és ökleivel ütötte és verte a vállam. Kiabált, már-már őrjöngött! „Vissza akarok menni! Meggondoltam magam! Nem akarok halott lenni!”… Próbáltam megfogni, csitítani. Miközben ő dúlt-fúlt, én igyekeztem magamhoz ölelni és nyugtatni. Aztán lassan gyengülni kezdtek a kirohanásai. Egyre erőtlenebbé vált és már csak zokogott. Aztán lassan kezdett megnyugodni. Könnyes, megtört tekintetével rám nézett és megkérdezte: Akkor innen nincs vissza?” „Nincs!”-mondtam neki. Aztán azt kérdezte: „Nem hagysz magamra?” „Nem”-mondtam olyan határozottan, mint ha tudtam is volna bármit, ami ránk vár.
Az egyezség
Lassan úgy kezdtünk beszélgetni, mint a mindennapokban. Mesélt az életének olyan részleteiről, amiről előtte nem volt még lehetősége. Mesélt ügyes, bajos dolgairól, meg csíntevéseiről. Hol sírtunk, hol nevettünk. Miközben úgy tűnt, múlik az idő, azt gondoltam, hogy előbb, utóbb megjelenik egy csónak, rajta egy fekete lepelben lévő csontváz, aki evezőt fog a kezébe és majd kiköt a mólónál. Kicsit féltem ettől a pillanattól, no meg attól is, hogy mi fog akkor történni. Aztán telt-múlt az idő, de nem jött senki. A beszélgetés lassan komolyabbra fordult, majd elkezdett arról beszélni, hogy nagyon sok befejezetlen dolga maradt az életben, ami nagyon bántja. Azon tanakodtunk, hogy miként lehetne azokkal valamit kezdeni. Felajánlottam neki, hogy amit nekem elmond és meg tudom csinálni, azt nagyon szívesen megteszem helyette. Azon járt a gondolatom, hogy nekem megvan az az életem is, amit a földi valóságban élek. Így megegyeztünk, én, amit tudok, elvégzek, cserében ő itt mellettem marad és segít, hogy ami itt történik, megérthessem.
Két életem
Miközben vele elindultunk egy közös úton, ahol lassan körvonalazódott, hogy mi is lehet a dolgom, zajlott a megszokott életem is. Ugyan úgy dolgoztam. Éltem a mindennapi életemet. Ebben az életben többször beszéltem a barátom feleségével és néhány barátjával. Ahogy múlt az idő, egyre több dologban merült fel kérdés, amire a barátomnak kellett volna választ adni. Ilyenkor én visszamentem abba az énembe, aki képes volt erre a mólóra bemenni és ott átbeszéltük a kérdéseket, amikre sok választ adott. Ezeket én igyekeztem elmondani. A földi időben, talán a második nap telhetett el, amikor először mentem úgy vissza, hogy ő nem volt ott. Megijedtem, hogy jöttek érte. Úgy vitték el, hogy nem voltam ott.
Felismerések, tanítások
- Halál utáni napok találkozásai
Szomorúan ültem a stéghez hasonlító mólón. Legalább elbúcsúzhattunk volna. Néhány olyan szembesülés történt, amiért azt gondoltam, hogy annyira szégyellte magát a barátom, hogy talán ő döntött így, hogy köszönés nélkül távozik. Zavart a csend és a szürkeség. Egyszer csak a víznek vált felület felett a túlparton lebegő ködből egy hang szólt: „Ne fél, nem viszem el úgy, hogy ne tudj róla! Ez valahogy lidérces, de még is megnyugtató volt. Aztán lassan erősödni kezdett egy fényforrás a nádasnak a nekem jobbomra eső oldalán. Fel akartam állni, hogy kitekintsek, mitől származik, de nem engedett valami. Mint ha a combjaimra két hatalmas kéz nehezedett volna és ülő helyzetemből nem engedett felállni. Miközben ezzel próbálkoztam, egyszer csak megjelent a barátom és leült mellém. Kérdeztem, hogy merre járt? Azt mondta, hogy hívásokat érzett és a beszélt azokkal, akik keresték őt. Megértettem, hogy ha valaki ilyenkor nyitott felé és elvárja, ahhoz el tud menni és akihez ő akar menni, ahhoz el tud menni. Kérdés, hogy ki hogy reagálja le a találkozót. Mennyire tud ezzel a valósággal azonosulni és így megtenni azt, amit még meg tudnak tenni. Ezért tapasztaljuk, hogy elhunyt szeretteinkkel még tudunk kommunikálni, vagy megjelennek még előttünk haláluk után néhány napig.
- Amit víznek hittem
Egyik alkalommal, amikor a feleségével beszéltem, egy olyan dolgot tudtam meg, amivel úgy éreztem, hogy a barátom nagyon becsapott. Nagyon csalódott lettem. Arra gondoltam, hogy fel kellene rúgnom az egyezséget. Mérgesen mentem vissza a mólóra. Ő ott volt. Szembesítettem vele, hogy cserben hagyott, becsapott. Nagyon haragudtam rá. Ő hátat fordított és csak állt. Nem szólt egy szót sem. Azt hittem, hogy ez a válasza, menjek. Azon gondolkodtam, hogy megfordulok és köszönés nélkül elmegyek. Miközben ezen gondolkodtam, a nádas jobb széléről erősödött megint a fény. Gondoltam, mielőtt elmegyek, legalább megnézem, honnan jön ez a fény. Elindultam a nádas felé. Már majdnem kiértem a móló széléig, de valami láthatatlan dolog az utamat állta. Mikor visszafordultam, láttam, hogy potyognak a barátom könnyei. Azt éreztem, hogy bár én vagyok az egyetlen ember, aki látja és tud neki segíteni, én is cserben hagyom. Azt éreztem, hogy bármit is tett, ezt nem tehetem vele. Csak ő és én vagyunk itt.
Miközben néztem a szeméből hulló könnyeket, láttam belepotyogni őket az előttünk elterülő tengerbe. Ahogy belepottyantak, akkor értettem meg, hogy ez nem víz! Ez a könnyek tengere! Azok a könnyek alkotják, melyek belőlünk fakadtak, vagy mi fakasztottunk ki valakiből! Ez az érzelmek tengere! A lélek hullámai fodrozódnak rajta. Mindegy, hogy bánat, vagy örömkönnyek, ezek itt gyűlnek össze. Ha eljön az idő, ezen kell egyszer majd átkelnünk! Lassan odalépdeltem mögé és hatalmas, de mégis megtört vállaira tettem kezem. „Nem hagylak magadra, hisz megígértem!” Megfordult, szégyenkezve a szemembe nézett, majd elindultunk oda, ahol üldögélni szoktunk. A nádas jobb sarkában mostanra már igen észrevehetőre nőtt a fény.
- Az érdektelenséggel való elmúlás
Egyre gyakrabban kellett várni a mólón, amikor mentem, vagy pont fordítva, már-már enerváltan várt rám, mikor megérkeztem. Beszélgetéseink, mintha kezdte volna kiüresedni. Gyakorivá vált a panasza, hogy már nem látják szívesen, már nem érzi úgy, hogy tudna bármit is tenni, hogy a lezáratlan dolgaiból, lezártak legyenek. Nem akartam szomorítani, de nekem is az volt az érzetem, hogy teendőinknek és megtehető dolgainknak kezdünk a végére érni. Néha már csak hosszú csendes, várakozásokkal teltek az ottléte. Valahol a lelkünk mélyén már tudtuk, hogy közeledik a búcsú. Hisz, ha már nem tud a lélek mit tenni, el kell válnia a szellemtől. Ezek közepedte azon járt az eszem, hogy mi lesz ezzel a még két egymáshoz kötődő testel.
- A lélek megpihenése.
Hosszú távollét után, nehezen szántam rá magam, hogy visszatérjek a mólóra. Éreztem, hogy talán utoljára találkozom vele. Már nem láttam olyan dolgot, amivel tehetnék valamit, hogy elvarjak olyan dolgokat, melyeket ő elvarratlanul hagyott rövid földi élete után.
Rászántam magam és elindultam. Nem volt sehol. Talán ő is húzta egy kicsit az időt, mert sejtette, hogy nincs tovább. Aztán lassan megjelent. Hatalmas sziluettje lassan bontakozott ki, ahogy közeledett a móló felé. Tudtuk mindketten, hogy ha most elválunk, többé már soha nem látjuk egymást. Ott álltunk. Ö és Én. Lassan halk csobbanások hallatszottak. Aztán, ahogy közeledtek az evező csapásai, úgy lettek egyre hangosabbak. Előszőr egy csónak orra bontakozott ki lassan a ködfátyolból. Lassan rajzolódót ki a csónak és a rajta álló hosszú köpenyes alak. Arca nem volt. Csak szikár két kézfeje látszott ki, mellyel a hosszú lapátnyelet fogta. A csónak lassan nekisodródott a mólónak, mint ha kikötött volna. A barátom nem köszönt, nem is nézett rám. Tekintetét soha többet nem láttam.
Úgy lépett át a csónakba, mint ha nem is lettem volna ott. Az alak, az evezőt nekitámasztotta a móló szélének és lassan eltolta a csónakot tőle. Lassú evezéssel a csónakot a túlpart irányába fordította és elindultak. Szinte éreztem és hallottam azokat a hullámokat, melyeken a csónak deszkái lassan úsztak. Mint ha körmök karmolnák a csónakot. Kacajok, sírások hangja tört fel ahogy a csónak a lélek tengerét sértette fel.
Felismerések, tanítások
- Átkelés a tengeren
Fájdalmas felismerés, hogy a révészre vagyunk bízva, hogy mennyi időt ad arra, hogy a tranzitba mikor jön értünk. Az is rajta múlik, hogy mennyi időt töltünk ezen a tengeren és mennyire hagyja, hogy a hullámok megdobáljanak az úton.
- Ahogy a csónak távolodott, lassan, de egyértelműen két rész levált a barátomról. Az egyik, mint
esőpermet, apró könnycseppekké vált és beleszitálódott a lélek tengerébe. A másik része fénylő pontokká vált és elrepültek a nádas jobb oldala felé, oda, ahonnét azt az erősödő fényt láttam. Majd a testből megmaradt rész, lassan beleveszett a túlpart ködös homályába.
Mélabúsan bámultam magam elé. Úgy álltam ott, mint ha mi sem történt volna. Azt éreztem, hogy ez a tapasztalás, valóságrészemmé vált. Ez egy olyan hely, ahová visszatérhetek, mert tudom, hogy létezik. Hálás voltam Dani barátomnak, hogy megengedte, hogy elkísérjem őt eddig.
Aztán, mielőtt elindultam volna, kíváncsiságom nem hagyta, hogy ne próbáljak meg benézni a nád mögé, ahonnan a fény jött. Most nem tartott vissza semmi. Engedtek, hogy kisétáljak a móló szélére. Tekintetemet jobbra fordítottam. Egy ragyogó, de félkész hidat láttam. A híd, apró gyöngykavicsokból épült. Sokat gondolkodtam rajta, hogy hogy kerülhetnek oda ezek a kavicsok, aztán rájöttem. A földi életünkben, majd ebben a tranzitzónában elért jócselekedeteink és az elnyert és megadott megbocsájtások azok, amik egy egy építő elemévé válnak ennek a hídnak.
Így hát ne feledjük ezeket a dolgokat, hisz így kaphatunk és adhatunk egymásnak építőköveket a lélekhidakhoz, melyek, ha felépülnek, magunk kelhetünk át a túlpartra és nem leszünk kiszolgáltatva a révésznek.
Mióta ez megtörtént velem, nem hiszem, hanem tudom, hogy jártam ott. És érzem azt is, hogy egyszer még a túlpartot is megjárhatom úgy, hogy onnan is visszatérhetek anélkül, hogy ezt a földi életem, meg kellene szakítanom.
