Meditáció, ami soha nem ér véget
Én is mint sokan mások, elkezdtem keresni az élet értelmét. Benéztem az ágy alá, a szekrénybe, a szőnyeg alá, de nem igazán találtam ezeken a helyeken. Néztem minden felé, ahova az ember benézhet. fürkészni, vajon hol találhatom, vagy mi a módja annak, hogy ráleljek. Gondoltam, hogy megpróbálom nagyítóval, vagy távcsővel, de ez sem vált be. Igyekeztem összefüggéseket keresni, feladatokat végrehajtani és másoktól érdeklődni utána, olyanoktól, akik már talán régebb óta keresték. Volt, hogy találkoztam olyannal, aki előrébb járt ezen az úton, sőt olyannal is, aki azt állította, megtalálta. Olyannal, aki ennek kellő bizonyítékával szolgált volna, no olyannal még nem. Ahogy ezzel mentek a napjaim, egyre nőtt abbeli meggyőződésem, hogy nem csak bennem nagy a káosz. De ez egyben jó érzés is volt, hisz az esély benne volt (és van azóta is), hogy én leszek, aki először megleli.
Keresgéléseim közepette, egyre jobban éreztem, hogy nincs az a nagyító, vagy mikroszkóp, esetleg távcső, ami kellő segítséget adna az élet megértéséhez. A további keresgéléseim során, már igyekeztem a fizikai látásmódtól eltérő képek alapján is megközelíteni a kérdést. Szűkre szabott tanulmányaim során egy alkalommal tanítottak a víz programozására. Életem egyik nagyon mély pontján, végső elkeseredésemben ehhez a dologhoz fordultam. Olyan nehéz, szinte fenntarthatatlanná vált az életem, hogy nekem már más kiút nem igazán rajzolódott ki. Nem adtam ennek több esélyt, mint annak, hogy kiülök horgászni, aztán jól kifogom az aranyhalat, az meg ad nekem három kívánságot, ha visszadobom. Bár ez az utóbbi sem lett volna rossz, de hát pecafelszerelésem nem volt, maradt a pohár meg a víz. Fogtam magam, leültem a konyhaasztal mellé, kitöltöttem egy pohárba a vizet és igyekeztem visszaemlékezni, hogy mi is a következő lépés. Miközben ezen cselekedetemet míveltem, elkalandozott a figyelmem és azon tűnődtem, milyen jól kiröhögném magam, ha kívülről lesném ezt a folyamatot. Ez olyan jól sikerült, hogy el is nevettem magam, miközben fogdostam a poharat.
Mikor szorult helyzetem eszembe jutott, szorgosan visszaálltam a folyamatba. Szóval mi is a következő lépés? Ja, megvan! Meditálni kell! Ez az, gyerünk meditálni. Pohár megvan, víz megvan, meditáció! Nosza ugorjunk neki. Két kezem között ott a víz és iszonytató módon próbáltam koncentrálni a nagy semmire! Állítólag, valahogy így kell. Olyan erősen koncentráltam, hogy bele zsibongtak az ujjaim. Oly annyira, hogy attól tartottam, összeroppantom a poharat. No de ha nagyon akar valaki valamit, akkor azt így csinálja. Vagy nem? Néha becsukott szemhéjam felhúzva, ki-ki kacsintottam, hogy történt e valami. De nem.
Vajon mit kellene látnom, ha meditálok? Talán fényeket? Képeket? Úgy rémlik, hogy annyira figyeltem oda, amikor a meditációt tanították, mint vakáció előtt pár nappal, a suli matekóráján. Kutassunk emlékezetünkbe, hátha valami fontos eszembe jut. Aztán leesett a tantusz! Háááááát megvan. Először le kell menni alfába! Hurrá, menni fog! Ujjaim ismét körbe fonták a poharat és ismét lehunytam a szemhéjaimat. Indulás alfába. És megint az az ismerős gondolat, no de hogyan. Már-már azon gondolkodtam, hogy csak jobb lenne elindulni pecázni az aranyhalra. Szerencsére, nem volt pénzem egy pecabotra. Így hát maradt továbbra is a pohár, meg a benne lévő víz. Úgy felbosszantott a helyzet, hogy megfogadtam, akkor is végig viszem a folyamatot.
Lemegyek alfába
Esténként, mikor már minden elcsendesült a környezetemben, igyekeztem azzal foglalkozni, hogy lemenjek alfába. Úgy voltam, hogy ha lebuknék, hogy ilyesmivel foglalkozom, majd azt színlelem, hogy alszom. Azon kaptam magam, hogy gyakrabban gyakoroltam a színlelést, mint az alfába való út keresését. Viszont a folyamat egyre jobban tetszett. Az időérzékem elvesztése mellett, gyakran egy kellemes állapot kezdett úrrá lenni rajtam ilyenkor. Átjárt a béke érzése és úgy érzem, hogy még alfával nem találkoztam, de egy olyan állapotban tudtam bolyongani, ami egészen más volt, mint a nap közben érzetem.
Annyi már felsejlett az emlékeimből, hogy valami számolás kell, meg hogy megyek valami lépcsőn lefelé, meg valami ajtót kell kinyitnom, no és azon túl van az a fránya alfa. Talán hetek is beletellettek, mire lejutottam a lépcsősor aljára, és megleltem az ajtót. Én esténként annyit lépcsőztem, hogy szerintem több cipőt is elkoptattam, de meg lett az eredménye. Ott volt az ajtó! Vágyakozva lenyomta a kilincset, hogy végre találkozom vele. Kinyílt az ajtó és feltárult előttem a várva várt kép. Azaz egy nagy semmi. Nem láttam semmit. Nem történt semmi. Nem is éreztem semmit. Azaz mégis, a nagy csalódást. Aztán, ahogy vissza kiléptem az ajtón, leültem a legalsó lépcsőfokra és elkezdtem töprengeni azon, hogy mit ronthattam el. Ahogy ott üldögéltem, éreztem, hogy az ajtón keresztül, nyirkos, dohos szag árad kifelé. Fáztam, a szagok sem voltak jók és valahogy olyan nyomasztó volt az az érzés, ami elfogott. Azon gondolkodtam, hogy egy ilyen kellemetlen helyen, vajon megtalálhatom e az alfát? Nem igazán hiszem. Hisz abból valami jónak kellene születni és a jó, akkor talán nem egy ilyen helyen lakik.
Felmegyek alfába
Azon tűnődtem, hogy én hol érezném magam jól? Ha nem lent a pincébe, akkor én hová költöznék? Az az érzés támadt bennem, hogy a lefelé menet, egy alsó világba visz és amit én keresek, az talán nem az alsó, mind inkább a felső világba keresendő. Talán a jól bevált módszer felfelé is elvisz, nem csak lefelé. Így hát gondolatban a pince helyett egy nagy magas tornyot képzeltem el. egy olyas fajtát, mint egy kerek bástya a várfalak sarkainál. Vagy még inkább, mint egy tengerparti világító torony, mely felnyúlik a nagy magasságokba, hogy messzire szórja fényét. Ez a képzet, valahogy felvillanyozott, valahogy azt éreztem, hogy ez jó, ez egy olyan hely, ahol, ha én lennék az alfa, szívesen laknék. Ott fent a tetején és szórnám a fényem, hogy messziről is jól lássanak.
Ahogy napról, napra gyakoroltam a meditáció folyamatát, egyre jobban élveztem. Kiürítem a tudatomat, elsétálok a toronyig és bemegyek az alján lévő ajtón. Béke és várakozás van bennem, semmi más. Nyugalom és béke. Aztán lassan fellépek az első lépcsőfokra, másodikra, harmadikra… Ahogy haladok a fallal szegélyezett csigalépcsőn felfelé, mindig láthatóvá válik az előttem lévő lépcsősor jó néhány foka és a mögöttem lévők, mindig belevesznek az engem követő homályba. És én csak megyek és megyek. Lábaim nem fáradnak, a hangulatom nem változik, az idő nem múlik. És én csak megyek és megyek. Lábaim nem fáradnak, a hangulatom nem változik, az idő nem múlik. És én csak megyek és megyek. Lábaim nem fáradnak, a hangulatom nem változik, az idő nem múlik. Egy végtelenségbe értem, minden végtelen lett körülöttem és minden végtelenné vált bennem. Meg vagy hát. Meg van az alfa.
No de mit keresek én itt?
Bár ez az érzés sok jóval telített el, de ez lenne a meditáció lényege? Ezzel töltöttem el az életemből pár hónapot? No de mire is jó ez? Hogy fogom én ezt a vízprogramozásba használni? Talán egy tálcán magammal kell hozni? Nem igazán láttam ezt megoldásnak. De ha már bejutottam, arra gondoltam, hogy fel kellene egyszer menni a torony tetejébe, hát ha találok ott valami fontosat. Többször hallottam egy helyről, amit úgy neveztek, hogy a minden tudás könyvtára. Menjünk hát és nézzük meg, nem e ott rejtőzik fönt egy toronyszobába elrejtve. Ismételten belekezdtem, egy többhetes lépcsőzésbe. Bár ennél nem éreztem, hogy sorra kopnak el a cipőtalpaim, de nem vigasztalt, hogy sosem tudok felérni a tetejére. Ahogy telt, múlt az idő és követték a napok egymást, már szinte, csak megszokásból jártam ide. Mentem és mentem. Egyik ilyen alkalommal, már szinte el is felejtettem, hogy miért kellene nekem feljutni a lépcsősor tetejébe. Ahogy így lépdelek fokról, fokra, egyszer csak felérek egy félköríves folyosóra, melynek a végén ott van egy ajtó! Hát ez is meg van. Fellelkesültem és ennek a hevében nyúltam a kilincsér, hogy lenyomjam és végre feltáruljon a minden tudás könyvtára számomra. És ahogy ez a heves lendülettel vezetett kezem a kilincsbe próbált volna kapaszkodni, azzal a lendülettel áthaladt rajta, mint ha csak egy hologram lenne az ajtón a kilincs. No ne! Ez megint valami szívatás ugye? Nem hiszem el, hogy végre, amikor ide érek, nem tudok bemenni az ajtón.
Az ajtó kulcsa
Szerintem már vagy három hónap eltelt, ami óta el kezdtem keresni az alfát és most itt állok. Ha ennyi időm és energiám bele ment, nem fogom feladni. Nem engedem, hogy egy ajtó közém és a minden tudás könyvtára közé, egy átjárhatatlan akadályt emeljen. Kinyitom én, bármilyen eszköz is kelljen hozzá. Eleinte gondoltam álkulcs készletre, pajszerre, meg különböző szerszámokra. De mivel a kezem is áthatolt a kilincsen, vajon milyen eszközzel lehetne egy ilyen szerkezetet kinyitni. Sokszor megjártam már azt a lépcsőt és érdekes módon, egyre hamarabb értem fel a köríves pihenőhöz. Volt olyan, hogy szerintem már csak másodpercek kellettek és ott álltam az ajtó előtt. Viszont egyre több időt töltöttem azzal, hogy leülök és gondolkodom, milyen kód, milyen turpisság nyithatja ki az ajtót, mi lehet ennek a trükkje? Próbáltam kézzel betolni, de lehetetlen volt. Próbáltam kopogni, de nem nyitott senki ajtót. Kerestem csengőt, vagy valami rejtjelet, amit el kell forgatni, tekergetni, betolni és majd akkor kinyílik, feltárul előttem ez a könyvtárszoba. De nem. Egyik alkalommal úgy elbúsultam, hogy arra gondolta, ez az egész nem is az én világom, abbahagyom és nem meditálok többet, nem jövök fel az ajtó elé és feladom, hogy a minden tudás birtokába legyek. Úgy gondoltam, hogy elköszönők a helytől. Rátettem két tenyeremet az ajtó lapjára, csak könnyedén neki támaszkodtam és neki szerettem volna érinteni finoman a homlokom. Valahol azon a helyen, ahol a harmadik szemünk helyezkedhet el. Egy olyan érzés fogott el, mint ha át láttam volna az ajtón. Aztán nem csak átláttam, hanem szép lassan a fejem, mint ha átszűrődött volna a deszka anyagán. Ahogy a fejem teljes terjedelmében átjutott, folyamatosan , az egész testem, centiről, centire követte és hamarosan bent voltam. Végre ott álltam. Hát ott! Egy nagy áthatolhatatlan, a feketénél is feketébb, sűrű sötétben. Hát itt fény aztán nem volt. El kell mennem valamiért, ami világít.
Fény a könyvtárban
Rohanás le a lépcsőn, ki a meditációból, újra meditáció, lámpával a kézbe, fel a lépcsőn, át az ajtón és tádám! Hát nem működött. Kész vagyok. Ez komolyan szívat? Hát ez meddig tart még? Mit tanít? Megéri egyáltalán. Elgondolkodtam, hogy mennyi rengeteg időt üldögéltem a lépcsőn, keresve a megoldást, hogy miképpen nyissam ki az ajtót. Aztán gondolatban visszamentem a dohos pincéig és elborzadtam a rengeteg időn, amit ezzel töltöttem. Ki tudja, mennyi és mennyi ilyen akadály lesz még az után is, ha ezt megoldom, mennyi és mennyi időt kell még áldoznom arra, hogy rájöjjek, lehet, hogy nem is lesz vége ennek az útnak.
És már megint kezdtem bánni, hogy ennyi időt adtam az életemből egy ilyen balgaságra. Bár én úgy gondoltam, hogy itt befejeztem, de este, amikor lefeküdtem az ágyamba, a tudatom, az akaratom ellenére már magától útra kelt felfelé a lépcsőn, át az ajtón és egy szemvillanás alatt ott találtam magam a sötét teremben. Olyan, mintha a világegyetemben lennék kint, csak nincs nap, nincs hold és sehol a csillagok, csak a mély, végtelen csend és sötétség. Aztán egy gondolat kezdett szárba szökkenni fejemben. Ha az ajtón át tudtam jönni úgy, hogy még a kilincset sem kellet lenyomnom és az ajtót sem kellett kinyitni, akkor nem lehet, hogy ennek a megoldása is a tudatomban van? Talán a megoldás bennem van. Talán a fény bennem van! És megvilágosodtam, és a hely lassan megvilágosodott.
Szép lassan kezdett kirajzolódni egy több emeletes, körfolyosós helység. Hihetetlen magas falak a terem oldalán, melyet a mennyezetig tartó polcrendszer fedett be. Körbe, szépen díszített fa kőrfolyosók, melyekre faragott díszes lépcsőkön lehetett eljutni. A könyvek hihetetlen színvilágba pompáztak. Volt papírborítású, Finom szövetekkel bevont és voltak bőrkötésűek. Érezni lehetett a könyvekből áradó energiákat, melyek mindent áthatottak és mindent betöltöttek. Érezni lehetett, hogy ezekben minden benne van. Benne van a volt és benne van a lesz. Kicsit fáradtan, de megnyugvással teli hangulatba ültem le az egyik lépcsősor mintás fokára. Megérte. Megérte a sok hónapot, az időt és az energiát, no meg a kitartást. Itt ülök a mindentudás könyvtárában és hamarosan enyém lesz minden, amit csak tudni lehet. Úgy gondoltam, hogy egy kicsit megpihenek. Kiélvezem a helyzetet, hisz még is csak győztem. Megcsináltam. Megoldottam. Szívemben ünnep volt. Bejutottam a minden tudás könyvtárába. Még egy kis kitartás és elindulok, hogy jutalmamul olvassak.
Minden benned van
Szép lassan felálltam, és az alkalomhoz méltó, ünnepi hangulatban, komótosan kezdtem egy könyvespolchoz lépkedni. Gondolkoztam, hogy milyen legyen az első könyv. Talán egy szép, vidám, sárga borítású. Nem is! Ide inkább egy szép, bőr borítású kellene, vagyis inkább egy ódon, régies, ami nagyon régről hozott tudást ír le. Valami olyasmi, amin olyan régi betűk vannak. BETŰK! És még csak most vettem észre! Egyik könyvön sincsenek betűk! Akkor most nem fogom tudni, hogy melyiket kell majd levenni? No sebaj, mégis csak vegyünk már le egyet. Na, nyissam már ki és kezdjem végre olvasni! És izgatottan levettem egy könyvet, kinyitottam és kezdtem volna olvasni. ÜRES! Nincs benne egyetlen egy betű sem. De még csak egy ábra, vagy legalább egy vonal. Olyan fehér volt a lapja, mint a szűz hó a vakító téli napsütésben. És körülbelül így bántotta a szememet is. Majd megvakultam a látványtól. Hát ez meg megint milyen gonosz játék? Elvész az időm és cserébe nem kapok semmit. Egy nem valós világ rabul ejtette tudatomat és szórakozik velem? Egy illúzió rabja lettem, mint amikor bemegyek egy tükörterembe? Valóságnak tűnő álomvilág csak a meditáció ami rabul ejt és nem ad semmit? Szinte megtébolyodtam. Levettem sorra a könyveket és mind üres volt. Sem betű, sem ábra, sem kép. Semmi! Na húzzunk innen. Legyen már elég ebből a rossz álomból.
Gyerünk ki a meditációból és soha többé vissza
Egy darabig nagyon figyeltem, hogy nehogy elinduljon a folyamat. Nem, soha többé nem meditálok. Baromság, nem érdekel, nem jó semmire! Aztán szép lassan egyre messzebb kerültem tőle. Csalódott voltam és visszamentem élni a szimpla, szürke hétköznapokat. Az élet zajlott tovább, mint az előtt. Dolgoztam, próbáltam érvényesülni és igyekeztem magam távol tartani az olyan badarságoktól, mint a vízprogramozás, vagy az aranyhalra való pecázás. Néha vettem egy lottót, talán az….
Egy alkalommal, talán több hónappal a történtek után, még is úgy éreztem, hogy hiányzik az az állapot. Hiányzik az alfa, hiányzik a lépcsőzés, hiányoznak azok a dolgok, amik akkor történtek velem. Arra gondoltam, hogy minden cél nélkül, csak úgy, kirándulás képen visszanézek. Fel is kerekedtem az útra. Olyan könnyűnek tűnt. Nem kellett idő, hogy megtaláljam a tornyot. Ott várt és minden, ami pozitív érzés megvolt belőle, az most is ott várt. Az alján nyitva volt az ajtó, ahogy mindig is. Beléptem rajta és elindultam a lépcsőn felfelé. Nem vettem komolyan, nem akartam semmit tőle. Nem volt semmi elvárás bennem. Oly annyira nem, hogy a meditáció előtt nem is figyeltem arra, hogy teljesen üres, tiszta tudattal menjek be. A tudatom egyik bugyrában motoszkált egy kérdés, ami az akkori életemből bent ragadt. Ennek még akkor nem tulajdonítottam jelentőséget. Jó érzés volt menni felfelé a lépcsőn és boldogságot éreztem amikor az ajtót megpillantottam. Barátságos érzés fogott el ahogy a két tenyerem rásimult az ódon deszkákból gyalult ajtó lapjára. Szinte húzta a homlokom, hogy tapasszam neki és hatoljak át rajta.
Ahogy beértem a belső terembe, jól esett a végtelen mély sötét. Ott álltam és élveztem, ahogy feketesége beszippant és körbe ölel. Mikor már úgy éreztem, átjárt az érzés, lassan teret adtam a bennem lévő fénynek és engedtem, hogy belőlem kilépve az egész helységet kezdje megvilágítani. Lassan kibontakoztak a galériás körfolyosók, a korlátok, a lépcsők. Minél nagyobb lett a fény, annál jobban láthatóvá váltak a színes könyvek melyek ott sorakoztak rendezetten a polcokon. Valahogy most nem bosszantott, hogy nincsenek rajta betűk. Nem érdekel, hogy nincs benn semmi, csak jó volt őket nézni. Az érzet, a látvány, a hangulat… Kezembe vettem egyet, hogy érezzem a tapintását. Megsimogattam, majd gondoltam, hogy illatát beszívom. Hogy jobban érezzem, kinyitottam. Üres volt, hófehér.
Az összes válasz bennem van
Ahogy ott álltam és néztem, a levegőben lebegve, egy fehér lúdtoll jelent meg. A toll hegyéről, egy tinta cseppje hullott a hófehér papírra, mely lassan egy kis pacában kiteljesült. A tolla a laphoz közelített, majd lassan írni kezdett. A betűk szép folyóírással egymásba kapcsolódtak és egy mondat jelent meg. Az a mondat volt a válasz arra, ami a tudatom mélyén velem jött aznap a meditációba. Amikor az írással végzett a penna, lassan elemelkedett a laptól és ahogy jött, úgy tűnt tova a semmibe.
Az egyik ajándék, amit akkor kaptam, az a mondat volt, mert választ adott a kérdésemre. A másik, amit tanításként kaptam, hogy a tudást, csak akkor szabad kérnünk, ha a tudással célunk van. Az olyan dolgok, amik felületesek és megválaszolásuk nem visz előrébb, tét nélküliek. Ezért az ilyenekre ne várjunk választ. Sok esetben a legnagyobb segítséget azzal kapjuk, hogy meg kell találnunk a valódi kérdéseinket. Ha a kérdések jók, akkor a válaszok gyakran maguktól megszületnek. A tudás mindig rendelkezésünkre áll, de nem birtokolhatjuk, mert a tudás mindenkié. És még az is fontos, hogy a tudás mindig bennünk van. Ez a hely ahová a meditációban eljutunk, ez bennünk él. Ezért ide nem kell folyton eljárnod, ha nyitva hagyod az ajtót. A tudás beköthető a mindennapodba, hisz a meditációból nem kell visszajönnöd, hanem éber meditációban is élheted mindennapjaidat. Azóta, ha kérdésem, van pillanatok alatt beugrok a könyvtárszobába és letisztultan, csak azt viszem oda be, amire e nélkül nem találom a választ. Elcsendesülök és leülök arra a lépcsőfokra, kezemben a könyvvel. Gyakran, már amikor kinyitom, tudom, mi lesz bele írva, de az érzés még is olyan megnyugtató. Életemet próbálom úgy élni, hogy a válaszokat magam adjam meg magamnak, anélkül, hogy ebbe a könyvbe ne kelljen beleolvasni. De ha eltévedek, tudom, hogy van egy hely, ahová mehetek és ott a számomra valós válaszok íródnak meg. Bár azt is tudom, hogy ezt a könyvet én írom, csak ehhez el kell jutnom belsőmbe, mert ott van az a hely, ahol igazán magamba tudok lenni önmagammal.
A válaszok között, mai napig akadnak olyanok, amiket nehezen fogadok el. Sőt, vannak olyanok, amiket igyekszem nem figyelembe venni, de a végén, mindig visszaigazolást nyer, hogy helyesek voltak.
